Igen jó hangulatban érkeztünk a csapatbusszal a helyszínre, mert a rádióból a „Langyul az idő” szólt. Így mi csillogó szemmel futottunk az öltöző felé, hogy megnézzük tényleg langyul-e. Ráadásul idén először az 5-ös öltözőt kaptuk, Karesz meghatódottan kérdezte is tőlem, hogy „fúú te már öltöztél itt?” – éreztük, hogy különleges este elé nézünk
Ráadásul a centerpályán játszottunk, Gellért pedig beszervezte a tévéseket, úgyhogy siettünk tisztességesen bemelegíteni – elvégre kamerák előtt lesérülni milyen már. A tévének köszönhetően kapusunk is megjelent vagy 10 perccel a meccs kezdete előtt, amire az utóbbi években ritkán volt példa.
A választásnál alaposan meglepett az ellenfél kapitánya, mert írást mondott és írás lett, és azt választotta, hogy térfelet választ, és azt a térfelet választotta, ahol a kapusa pofájába sütött a lemenő nap. Teljesen összezavarodtam, s ez talán a meccs eleji játékomon is meglátszott. Az alapos bemelegítés egyébként megtette hatását, ugyanis kivételesen nem álmosan kezdtük a meccset, sőt. A Coronitas sokkal inkább az öltözőben maradt, mint mi, s álmosabban, fáradtabban mozogtak. Ekkor még fel sem tűnt, hogy egyébként sokkal technikásabbak és gyorsabbak. Mondjuk összjátékban persze elmaradtak tőlünk. Na de ezt majd videóról kielemezzük.
Az elég gyorsan kiderült azért, hogy a földön nem nagyon fogjuk felhozni a labdát, mert már a saját hatosunknál letámadtak minket (volt cseréjük bőven, így bírták ezt tempót végig) (bár lehet hogy csere nélkül is bírták volna). Így maradtunk az örök-titkosfegyverként használt, de gólt már egy ideje csak ritkán eredményező ívelgetősdinél, 
illetve az általunk is alkalmazott agresszív letámadásból születő labdaszerzésekből való megindulásoknál, az ún. „kontráknál”, amiből asszem évente kettő gólt ha lövünk. Nem tűnt tehát bíztatónak a dolog, pláne ahogy az ellenfél kezdett belelendülni, de valahogy mégis kezdtünk jól kijönni belőle. Letámadásuknak köszönhetően ugyanis ekkor elég szépen kinyílt a pálya, sok nagy tér volt, ami nekünk mindig jó, mert a sok apró passzal való gyors játék szűk területen nem (sem) a mi játékunk, ellenben ha nagy a terület, akkor egyrészt fel lehet rugdosni rám a lasztit, mert azt én megtartom (vagy nem) és leteszem (vagy nem), de ha a Visi van benn centerben, akkor ő is (vagy nem), és a kicsik (Boti, Bálint, Peti) meg tudnak versenyt futni az ellenféllel, na és abban tényleg jók vagyunk, ha a gyerekek futnak. Az első félidőben ez többször is kecsegtetően működött, gól persze nem lett belőle. Többször is volt olyan, hogy Gellért feldobta, vagy valamelyik hátsó ember felrúgta rám a labdát, és nekem egy-az-egyben kellett küzdenem a kettes gyerekkel, aki ekkor még nem nagyon akart megelőzni (pedig testalkatra fürgébbnek tűnt mint én), hanem megpróbált birkózni velem, de hát volt vagy 15 kiló fórom, úgyhogy rendre megnyertem ezeket a párharcokat, és a gyerekek pedig (főleg Bálint és Boti, Peti ekkor még ritkábban jött előre) a félpályáról (!!) sprinteltek felém (mióta kérem ezt mindig!), és a felém szálló labdára koncentrálva így tisztán láttam, hogy merre haladnak, és így egyszer Bálintnak letettem mellel, persze kicsit túl magasan, így már csak fölé tudta kúrni, egyszer a Botinak jobbra le, persze hosszan, így kiért a kapus, meg egyszer a Botinak balra le, az mondjuk jó lett, csak a védő is jött vele, így nem tudta kapura küldeni a játékszert, vissza kellett passzolnia. Persze volt egy-két, az alapvonalon túl landoló felívelés is, de érdekes módon elmaradt az ilyenkor szokásos bocsbazdmeg – Gellért felvette kamera-arcát ugyanis, a tévében meg hát nem beszélünk csúnyán (bár a bocsbazdmeg nem tudom hogyan lehetne csúnya, az maga a futballpálya költészete). Vagy csak a fotózó/kamerázó rokonai előtt nem akart, nem tudom. Mindegy, majd videóról kielemezzük.
Aztán Bálint és Botond úgy gondolták, hogy elég most már abból, hogy mindig én próbálok velük gólt rúgatni, és úgy döntöttek, hogy inkább ők rúgatnak velem – merész húzás volt, az ellenfél se számított rá, be is szopták. Bálint rúgta a szögletet, Botond elvitte az embert, én meg 7-8 méterről tisztán lőhettem félfordulatból, s bár a kapus beleért, igazából esélye sem volt (gondolom napba nézett). A labda felé mozgásomat dinamikusnak és erőtől duzzadónak éreztem, de gondolom a videóról majd kiderül, hogy kurva lassú voltam és bazi gyengét lőttem. Mindenesetre a kettes gyereket megelőztem, hoppá.
A gól mindenkit megzavart a pályán, konkrétan semmi szervezettségre emlékeztetőt nem csinált senki percekig, de még a Coronitas se. Karesszal beszéltük is a kispadon, hogy ebből hamarosan gól lesz, csak még nem egyértelmű, hogy ki kapja. Aztán pár perc múlva Karesz bement, és megpattant rajta a labda…… Teljesen fos gól volt, a flipperezés épp a mi hatosunk előtt zajlott, Karesz blokkolt egyet, majd rögtön utána majdnem még egyet, csak az a majdnem pont arra volt elég, hogy megzavarja az amúgy módfelett magabiztos kapusunkat – 1-1.
Itt kell megemlítenem, hogy egyébként igen jól romboltuk a Coronitas egyre jobban felpörgő játékát, Pityi és (a meccsre egyébként késve érkező bakker!) Attila személyében jól zárt a retesz, az emberével mindenki visszajött, nem maradtunk le sehol. Gellértnek tulajdonképpen nem is volt sok dolga néhány előreívelt labda (merthogy lelesték a taktikánkat a rohadtak) hatástalanításán kívül. Összjátékban nem sokat tudtak mutatni, inkább egyéni próbálkozásokkal kísérleteztek, de mondanom se kell, ezeket csírájában elfojtottuk. Viszonylag sok volt az apró falt a meccsen, mindkét oldalon, de ezeket egyrészt a spori következetesen lefújta, másrészt nem hisztizett (köcsög duplanullás faszok, írjon már róluk is valaki!!) se a Coronitas, se mi. Falt, sípszó, bocs, pacsi, szabadrúgás, ennyi. Szimpatikus, a férfias küzdelmet preferáló csapat volt ellenfelünk.
Volt még egy kurva nagy helyzetünk, amikor egy remek kényszerítő után KisKarcsi iramodott meg bátyja helyén, a bal szélen, s centerezett igen jó ütemben a berobbanó Visontai elé, de sajnos egy kicsit hosszan, így utóbbi csak félspárgában érte el a labdát lábujjheggyel, vagyis irányítani már nem nagyon tudta, s a labda pár centivel a kapu mellé csorgott.
A második félidő nem sok változást hozott, talán csak annyit, hogy még több helyzetünk volt (az elsőből valahogy csak ezekre emlékszem, pedig lehet hogy volt több is, mint ahogy lehet, hogy Gellértnek is több dolga volt, nem tudom). Volt egy szabadrúgásunk például, amit Bálint gurított le a Karesznek, aki nekifutás közben reklamált, hogy de szarul lett neki legurítva, aztán kapufa lett belőle…. Aztán később sokadik csatámat megnyerve a kettessel szemben (aki ekkorra már felvette a kesztyűt és keményebb küzdelemre kényszerített, rendre próbált megelőzni, egyszer sikerült is neki (de csak egyszer!), egyszer meg ki is rúgta alólam a lábamat (ez a videón asszem különösen jól fog kinézni), de amúgy mindig pacsizni akart,
jó srác volt, jó volt vele birkózni) a mindenki megdöbbenésére a jobb (!!!) oldalon feltűnő Karesz elé (nagyon aktív volt ekkor, csomószor érkezett lendületből a kapu elé) tálaltam egy csodálatos mozdulattal (videó!!). De persze hosszan. Úgyhogy ebből se lett gól. De aztán lett abból, hogy gőzöm nincs hogyan került Laci elé egy pattogós labda a hatoson belül, aki kifelé mozgott, s hátrahúzta feje fölött a labdát, szerintem kapura szánta, de igazából mesteri gólpassz lett belőle, merthogy Attila robbant a kapu elé, még az érkező labdánál is nagyobb sebességgel, úgyhogy előbb is ért be a kapuba, de azért valahogy a lába alatt-között-mellett besodorta a játékszert is. Tipikus Attila-találattal 2-1! Nem volt egy masszív támadás, de a Coronitas csak kussoljon a talált góljával! Majd videóról kielemezzük.
Volt egy olyan akciónk is, aminek a végén mi tartottunk tüzijátékot az ellenfél kapujánál, ha jól emlékszem Peti is, Laci is, és Atti is tüzelt, persze gól nem lett, pedig még én is ott álltam tök üresen három méterre a kaputól (a kapus meg kinn kolbászolt valahol), de jó hogy nem passzolták le, mert kamera előtt kihagyni üres kapura egy ziccert, na az még nekem sem hiányzott volna.
Aztán a tulajdonképpeni egyetlen védelmi megingásunkból rögtön jött az egyenlítés (ebből is látszik, hogy jó volt az ellenfél). Laci (a meccs utáni szóbeli beszámoló alapján) nem figyelt az emberére egy fél pillanatig, így az megiramodott a jobb szélen (hiába kiabáltunk neki, már nem tudta utolérni), aztán erőből be középre, s az érkező ember (az vajon kié volt?) két méterről bekúrta. Attila (szóbeli beszámoló) nem hitte, hogy bejön a labda (de akkor mit hitt?), Gellért meg nem is tudom hol volt, meg hogy hibás-e (tutira az). 2-2.
Az ellenfél nagyon pörgött, hajtottak a győzelemért, de mi nem remegtünk meg. Sőt egy oldalról jövő (Pityi? Karesz? nem tudom ki lőtte) beívelés után újabb gólhelyzet adódott előttem, de akkorát löktem a kettesen, hogy gólhelyzetbe kerüljek, hogy inkább melléfejeltem.
Aztán még olyan is volt, hogy nem lőttünk, amikor kellett volna (én a Laci lábát egyszer eltöröm ezért, az tuti!), és nem akkor passzoltunk, amikor kellett volna – szóval a szokásos forgatókönyv. Videóról kurvára kielemezzük.
Szerintem jó meccs volt nagyon, élveztem minden percét, szimpatikus volt az ellenfél, a bíró korrekt. Közel voltunk a bravúrhoz, s a helyzetek alapján inkább mi hagytunk benn a meccsben két pontot. Kiemelném még, hogy volt olyan a meccs utolsó 5 percében, hogy az ellenfél két induló játékosával három (!!) játékosunk ért vissza – köszönhető ez talán annak, hogy 10-en voltunk, és bár kurva meleg volt, mindenkiben maradt azért szufla a végére.
Jó lenne hozzáállásunkat és küzdőszellemünket a következő meccsre is átvinni, és akkor a Vivamax totálisan teli zsákkal megy majd haza!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
