A takony idő ellenére mind az érdeklődés, mind a lelkesedés hatalmas volt az idei utolsó A-pályás meccs előtt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy a csapatbusz már 45 perccel a várható kezdés előtt begördült a parkolóba. Összesen tíz braunschweig-i érkezett a papírforma szerint elvárható három pontért.
Hát nem indult fergetegesen a mérkőzés. Bár kicsit álmosan kezdtünk, az erőfölény harapható volt. Persze a jól bevált meccs eleji idegesség is megvolt, de már megszoktuk. Azután egy meglepő megoldást láthattunk Istutól: elaludt. 0-1.
Szuper, legalább felébredünk. Így is lett! Két-három perccel később tetszetős, ötletes, fiatalos támadást vezettünk, Sipos megérezte, hogy Istu javítani fog, így hát átadta a visszamozduló társnak a lasztit, aki nem volt hálátlan. Pontosan passzolt a kapu elé berobbanó Attilának: 1-1! (na azért volt ott egy kis pókfoci a kapussal) Persze ha meg akarjuk előzni a Baktert, még tizennégy gól kéne… Sebaj, apró lépésenként.
A félidő hátralevő részét csapatunk szebbnél szebb, és nagyobbnál nagyobb helyzetek felváltva való kidolgozásával majd elpuskázásával töltötte. Néha színezte a játék képét a bíró jelenléte, aki derült égből villámcsapásként néha véletlenszerűen kedvezett valamelyik félnek.
Egészen a félidő hajrájáig kellett várni az újabb villanásra: Egy szélről betett labdára elnökünk úgy gondolta rámozdul. Az ellennek esélye sem volt odaérni, ámbátor fürge Botondunk azt hitte, szabad a préda. Hiába, az oroszlánvér. Azonban a tempó fölött még mindig az erő és a tekintély az úr. Ezt bizonyítva Kálmán ráüvöltött Botondra, hogy tűnjön onnan, lendített, és újabb levegőt már 2-1-es állásnál vehetett.
Innentől kezdve a játék korábbi arculatát tovább színesítette, hogy minden jel szerint az ellenfél egyik játékosának elmentek otthonról. Ezt eleinte csak heves és hisztérikus üvöltözésként jelezte a pályán levők felé.
A szünet után folytatódott a Braunschweig nyomasztó, ámde eredménytelen fölénye. Bár a kapuig sokszor jutottunk el, valahogy semmi sem akart összejönni. Ahogyan az lenni szokott, ilyenkor bármilyen ellenfél veszélyessé válik. Vagy ha nem, hát Misi és Attila „kettőshibája” kisegíti őket. A kettejük közül kiugró Vivamaxos ellen Gellértnek már csak tiszteletvetődésre maradt lehetősége, ám így is 2-2. Volt még hátra, de érezhetően rosszkor jött a pofon.
Továbbra is elkeseredetten támadott csapatunk, ám ezután sem állt mellénk fortuna. A bosszantó eredménytelenség szürkeségét talán az idegrohamai miatt (igen Bálint, azt a labdát el kellett pöccinteni, mert nem ért még vissza senki) saját csapata által korábban már cserébe küldött magánszáma törte meg. Egy oldalt kiguruló labdára rácsapott, majd átküldte a B-pálya túlfelére. „Na, legalább ez jól megy!” gondolhatta, mert sebtiben még két labdát (a sajátjaikat) útjára indított. Érdekes mindenesetre, szerintem nem álltak rosszul a mutatott játékukhoz képest.
Szomorú, de a legemlékezetesebb momentum ez maradt az utolsó tíz percben, sőt, az utolsó ötre kifejezetten fásulttá és álmossá vált a játék. Így a döntetlen csalódottságával térhettek öltözőbe fiaink. Hogy ez vajon még egy fokozattal feljebb kapcsol-e bennünket a zárófordulóban, az hamarosan kiderül. Mindenesetre a tét jellege megváltozott: most nem elfoglalni akarunk egy helyet a tabellán, hanem megőrizni azt…
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
